Az észtekével rokon nyelvet beszélő nép elődeinek a nyoma már a Kr. utáni első évezred közepétől felfedezhető. Az ezt követő századokban települtek a vótokra az első szláv törzsek. A Kr. u. 859-ből származó novgorodi alapító iratban a csúd elnevezés a fejedelemség területén élő balti finn népek közös összefoglaló neve lehetett, és közéjük értendők a vótok is. Két évszázaddal későbbről (1069-ből) való a водь [vogy] név első említése, mint a Novgorod ellen szövetkező nép neve, amelynek seregei egyébként vesztesen jutottak ki a harcokból. Utóbbi következtében a novgorodi fejedelem befolyási övezetébe kerültek át, és ezért a 12. századtól már az ő szövetségeseként vonultak a harcokba.
A finn Pekka Sammallahti a balti finn nyelvek történeti fejlődését illusztráló 1977-es folyamatábrájában a vótok önállósulását, az ősészt nyelvtől való végső elkülönülését megközelítőleg a magyar államalakítás időszakára teszi, és innentől vezeti tovább a saját nyelvi fejlődésüket. (Megjegyzendő, hogy a másik ingermanlandi nyelvnek, az izsornak ugyanekkorra datálja az őskarjalaitól való leszakadását és külön nyelvtörténeti útja kezdetét. Azaz tekinthetjük úgy is, hogy a vót-izsor párhuzamosság e két nyelv önállóságától fennáll – természetesen a mainál kelet felé jóval kiterjedtebb területen. Ez esetben a közös csúd múlt keretében időszakonként már előfordulhatott egyféle etnikai és nyelvi szimbiózisuk, vagyis a kölcsönhatásuk akár nem is csak legújabbkori jelenség.)
Szétszóródásuk, asszimilálódásuk viszonylag korán, a 15. századtól elkezdődött. A lett földre hadifogolyként a Német Lovagrend által ekkor hurcolt vót csoport a helyiek számára orosznak számított, és ezért is egyre jobban felgyorsult az ellettesedésük. A lettből származó elnevezésük: krévin (krevén), vö. lett krievs ’orosz’.
A Novgorodot magához csatoló Moszkvai Fejedelemség Vótföldet ugyan még önálló közigazgatási egységeként kezelte, ám birodalma keleti határainak védelmére szinte azonnal nagyszámú vótot deportált az ország túlsó végébe. Amikor pedig a 17. század során egy évszázadnyira Vótföld Svédország része lett, sok vót önként menekült át orosz fennhatóságba. Később, amikor Nagy Péter cár 1703-ban megalapította Szentpétervárt, majd a svédeket 1721-ben végévényesen legyőzte, az új orosz főváros környékéről nagyobb számú vót népességet deportált Kazany vidékére.
A 19. század közepére a vótok vótföldi lélekszáma már alig haladta meg az ötezret, a szovjet idők kezdetére pedig ez a szám egyezer közelébe csökkent. A megmaradtak teljesen az orosz kultúrkör hatásában éltek. A szovjet kolhozosítás szinte véglegesen felszámolta a hagyományos életük minden alapját, ezért a nép fennmaradó része zömében a városokba települt, és ott végképp eloroszosodott.
Sztálin különböző intézkedései mellett a népfogyásban tragikus szerep jutott annak is, hogy a II. világháborúban Vótföld gyakorlatilag a német-szovjet harcok egyik legfrekventáltabb területévé vált. A németekkel együtt harcoló finnek a visszavonuláskor sok vótot telepítettek át finn földre. A II. világháború idején a szűkebb hazájában összeszámolt alig félezer vót az ezt követő jó fél évszázadban az ötödére csökkent.
Az évszázadok során tehát a vótokra szláv, germán és balti népek is hatást gyakoroltak, és ebből nem maradtak ki a legközelebbi rokonok, észtek és finnek (s utóbbiak ingermanlandi csoportja, az inkerik) mellett főképpen az izsorok sem.
Az itt tárgyalt vót nyelv jellemzői több tekintetben is eltérnek az észt nyelvészek által a 20. század közepén leírt vót nyelv sajátosságaitól. E kis kötet célja azonban nem annyira nyelvtörténeti vagy összehasonlító nyelvészeti elemzés, hanem a napjainkban „visszatanulásra” ajánlott nyelvi állapot vázlatos bemutatása.