A vótok nyelvrokonsága
A vótok nyelvrokonságát a legfőbb ismérvek – az alapszókincs nagyobb számú egyezése; a külön fejlődés nyomán érvényesülő szabályos hangmegfeleltetés következetessége; számos esetben alaktani sajátosságok – alapján ítélhetjük meg. (Az előzőek szerint közös nyelvcsaládba sorolt nyelvek között ma már nem feltétlenül kell fennállnia a nagyfokú vagy a részbeni kölcsönös megérthetőségnek sem.)
Minden az előzőektől eltérő rokonítási törekvés kívül marad a nemzetközi nyelvtudomány elismert határain. Másfelől a nyelvrokonsággal foglalkozó nyelvészet sem tagadja annak jogosságát, hogy a népek etnikai, antropológiai stb. rokonítása más, a népi jelleget meghatározó kapcsolatok felismeréséhez vezethessen.
Az általánosan elfogadott besorolás szerint a vót uráli nyelv, s azok körében a finnugor nyelvcsaládba tartozik, közeli rokonságban áll a finn nyelvcsalád nyelveivel, a legtávolabbi rokonságban pedig az ugorral (közöttük is főképpen a magyar nyelvvel). A finn nyelvcsaládon belül rokonságban áll a balti finn (másképpen finnségi) nyelvekkel, és távolabbi rokona a lapp, volgai és permi nyelveknek. A finnségi nyelvek között az ugyancsak általánosan elfogadott besorolás szerint a déli csoporthoz tartozik, amelyen belül a legközelebbi rokona az észt (a szetuval és a võruval együtt), továbbá a lív nyelv.
A balti finn nyelvek északi, illetve déli csoportja között a határvonalat megközelítőleg a Luga folyó vízgyűjtő területe alkotja.
I. Az északi csoport nyelvei:
– meänkieli, azaz svédországi, tornio-völgyi finn;
– lűd;
4. (az újkor kezdetén kihalt és a Bereczki Gábor által ide feltételezett legkeletebbi) merja;
5. izsor.
II. A déli csoport nyelvei:
2. észt – ezen belül többek által is önálló nyelvváltozatként elfogadva:
– võru;
Pekka Sammallahti, illetve Paul Ariste finnségi nyelvfejlődési felfogásait főleg Terho Itkonen elméletével szintetizálva, jogos lehet a déliek és északiak mellett keletieket is elkülöníteni. Ennek nyomán a karjalai-vepsze-izsor hármas (nyelvtörténetileg a merjákkal) az északiak közül kiválva alkotja a keletieket.
A három nyelv a nagyon erős orosz hatás miatt a finntől már fokozottan megkülönböztethető, valamint az egykori „csúd” egybetartozásuk is összekapcsolja őket, ezért a keletiek különválasztása nem teljesen alaptalan, sőt elfogadható a vót ide csoportosítása is. (Az izsor-vót területi szimbiózisban a mai vót ugyanis távolodni látszik a déliektől, és a jelentős izsor hatás miatt kezd közelíteni a keletiekhez.)
Ha a keletieket elkülönítjük, akkor a megközelítőleges nyelvterületi határok szinte teljesen egybeesnek Oroszországnak – a Finnország, illetve az Észtország felőli – nyugati államhatáraival.
Ebben a felosztásban – a nyelvváltozatokat és kölcsönhatásokat is figyelembe véve –, rejlik egy olyan hármasság is, amelyet a karjalai-livvi, vepsze-lűd és izsor-vót nyelvpárok alkotnak.
A vót nyelv fő jellegzetességei
A finnugor nyelvcsaládba tartozó nyelvek legfőbb közös jellegzetességei közül a vótot is jellemzi:
1. a nyelvtani viszonyoknak alapvetően utótoldalékok ragasztásával (agglutinációval) való kifejezése;
2. az előbbi alapján nagyszámú toldalék megléte;
3. a névszói viszonyoknak a kifejezésére számos nyelvtani eset használata;
4. a névszó nemek és/vagy osztályok nélkülisége;
5. a jelzett szónak alapesetben a jelző általi megelőzése;
6. a mennyiségjelző számnév után a főnév többesítő egyeztetésének elmaradása;
7. a „habeo” típusú ige hiánya;
8. a birtoklás folyamatának határozós szószerkezettel való kifejezése;
9. a helyhatározós esetek úgy nevezett hármas rendszere;
10. a magánhangzó-harmónia megléte.
A finnugor nyelvcsaládhoz tartozó egy vagy több nyelvben is mutatkozó jellegzetességek közül a mai vótból hiányzik:
11. a birtoklást kifejező névszótoldalékok használata;
12. a határozott és a határozatlan névelő;
13. az igét előző, azzal összetételt alkotó igekötő.
A finnugor nyelvek általános jellemzőin túl a balti finn nyelvcsoport nyelveinek számos egyedi sajátossága alakult ki, amelyek közül a vótban is fellelhetők:
14. az úgy nevezett fokváltakozás gyakorisága;
15. a „tisztán” névszói állítmány hiánya;
16. az elöljárók és névutók kiterjedt – eltérő eseteket vonzó – rendszere;
17. a hajlító (flektáló) jelleg részbeni megjelenése;
18. a többféle infinitivus megléte;
19. az összetett igeszerkezetek többfélesége és gyakori használata;
20. a tagadó ige alkalmazása.
A vót nyelvjárások
A vótnak két alapvető nyelvjárása volt: a nyugati és a keleti. Ezeken belül egykor szinte falvanként adódtak helyi nyelvi sajátosságok. Ezek gyakorlatilag területi alváltozatként is elkülöníthetők voltak.
A mai formájában még leginkább beszélt, Luutsa községi és környékbeli változat a nyugati nyelvjárássziget része. Ez több tekintetben is eltér azoktól a nyelvváltozatoktól, amelyek alapján az észt Paul Ariste (illetve részben a magyar Szabó László) a vót nyelvet leírta.
A keleti nyelvjárás szerepét vesztette, Csernyavszkij a visszatanulásra ajánlott, nyugati nyelvjárásra épülő kötetéhez azonban rövid keleti nyelvjárási alaktani függeléket is csatolt.
További két nyelvjárás léte már csak az emlékezetben él, és ezek jelentősen eltértek az uralkodó nyugati dialektustól. Közülük az egyik a Lettországba hurcolt vót hadifoglyok külön fejlődött krévin változata volt, amely mára már csak nyelvtörténeti (és történelmi) emlék. A másik speciális nyelvjárást az izsor területen szigetszerűen élő vótok beszélték. Erre a típusra kifejezetten nagy hatást gyakorolt az izsor. Ez a változat szinte átmenetet jelentett a déli és északi (vagy a már említett felfogás szerint keleti) balti finn nyelvek között.
A nyelv visszaerősödésének célszerű egy legalább részben valós napi nyelvhasználatra épülnie. Közben pedig elengedhetetlen lenne az, hogy a vótot nyelvüknek tekintő, netán vótul beszélni is tudó fiatalabbak körében meginduljon egy olyan nyelvújítási mozgalom, amely a vót nyelvet a modern nyelvekkel közel egyenrangú társsá tudja emelni, ha egyelőre főleg csak írott (de betűhasználatában véglegesedő) formájában is.