Népmesék

(Szöveg: Чернявский, Виталий: Vaďďa ceeli. Izeõpõttaja. Водский язык. Самоучитель. 64., 68., 71., 73. – Saját fordítás)

Ikolokka

Ikolookka vettä joob.
Joob järvess ja meress,
kuz on kokad.
Mejje ukko nii pajatti,
etti ühs tüttärikko lähz kaivolõ.
Ikolookka jõi kaivoss vettä,
ja jõi ühez tüttäriko, pangõd ja kõrõta.
Vot siiz i Kuuz ontši tüttärikko
pankõjeka ja kõrõtaka.

A szivárvány

A szivárvány vizet iszik.
Iszik a tóból és a tengerből,
ahol a szélük van.
Nekünk az apóka úgy mesélte,
hogy egy kislány a kúthoz indult.
A szivárvány a kútból itta a vizet,
és felitta a kislányt, a vödröt és a vállrudat.
És íme akkor a Hold kihalászta a kislányt
a vödörrel és a vállrúddal.

Meez ja nain

Ühskõrt meez tuõb tšüntämäss kotoo.
A naizõll eb õõ lavvalõ pantu valmõõssi söömissä.
Meez juttõõb: „Mitä siä vaa teed?
Miä jo imossi tüüt tein,
a siäll on kõik tetšemättä!”
Nain juttõõb: „Ah! Mill on paľľo veel tetšemättä!
Oomõnna oomnikoss nõizõmmõ parvõz üleez. Miä lähen tšüntämä, a siä jääd tetšemä oomnikkotüit. Esimeizessi ahjo lämpiä, siiz lahsi söötä, leipä tee, või tee, sika söötä ja söömin tee.
Miä tulõn kotoo: a kõik õlõiz tehtü!”
Tõizõll päivää oomnikoss meez nõisi ahjoa lämpiämä, nõisi leipää leipoma.
Lahsi nõisi itkõma.
Mehel tšäed õlti taitšinaz.
Tämä meni lassa lõõkuttama,
lahzõ patškaz taitšinaka.
Joohsi, pani sigalõ süvvä,
a lauta uhzõ unõhtii avõ.
Joohsi rihee,
pani koortõõ suurõõ putelii,
pani seltšäse, ja nõisi taitšinaa leipoma.
Jo teeb kahs tüüt kõrtaz: leipää leivob,
ja või leeb selläz valmiz.
Sell aikaa sika johsi rihee,
üppi mehele seltšäse,
ja rikkõ koortõõka puteli.
Koorõ meni kõik maalõ.
Lahsi idgõb, ahjo on jo lämpiz,
leipä jäi leipomatta,
rokka jäi tšihuttamatta.
Nain jo tuõb kotoo söömä.
A mehel on kõik tetšemättä:
sika on rihez,
maa on kõik koortõõz, lahsi on taitšinaz,
a tämä ize on higõz ja roojaz.
Nain tšüzüb mehelt:
„Kui näüttiüb õlla perenaizõna?”
Meez juttõõb naizõlõ:
„Nüt miä uzgon,
etti perenaizõll on paľľo tüüt!
Vajõltammõ takaz tüüd,
õõ siä ize perenaizõna,
a miä: tšüntäjänä.”

Férj és feleség

Egyszer egy férj hazatért a szántásból.
Hanem a felesége az asztalra nem készített ennivalót.
Azt mondta a férj: „Miért teszed?
Én már bőven elvégeztem a munkát,
és te is mindent elvégeztél!”
A feleség így szólt: „Ó! Még sok az elvégzetlenem!
Holnap reggeltől együtt kelünk fel.
Én megyek szántani, te meg maradsz a reggeli munkát végezni. Először fűtsd a kályhát, aztán etess gyereket, készíts kenyeret, vajat, etess disznót, és készíts ételt. Mire jövök: minden kész lehetne ám!”
Másnap reggel a férj elkezdett kályhát fűteni,
elkezdett kenyeret sütni.
A gyerek kezdett sírni.
A férj kezei tésztásak voltak.
Ment gyereket ringatni,
rákente a gyerekre a tésztát.
Futott, etette a disznót,
de nyitva feledte az ajtót.
Szaladt a szobába,
a tej fölét a nagy sajtárba tette,
a hátára vette, tésztát sütni meg elkezdett.
Már két dolgot tett egyszerre:
kenyeret sütött, és a hátán vajat készített.
Ekkor a disznó beszaladt a szobába,
a férj hátára ugrott,
s a tej fölét a sajtárból kiborította.
A tej föle mind a padlóra került.
A gyerek sírt, a kályha már tüzelt,
a kenyér sületlen maradt,
a káposztaleves főtlen.
A feleség már jött haza ebédelni.
A férj meg teljesen készületlen:
a disznó a szobában,
a föld csupa tej föle, a gyerek tésztás,
ő maga pedig izzadt és szutykos.
A feleség azt mondta a férjnek:
„Hogy tetszett háziasszonynak lenni?”
A férj azt mondta a feleségnek:
„Belátom,
hogy a háziasszonynak sok a dolga!
Cseréljük vissza a munkát,
légy te a háziasszony,
én pedig: a szántóvető.”

Tširjava kana

Eletti akka ja ukko.
Õli neil tširjava kana.
Tetši tämä kultõizõ muna.
Mut tuli iiri pittšääntä,
veeretti muna maalõ.
Ukko ja akka nõisti itkõma.
Leipälappia – laulama,
rattaad – tärizemä,
opõn nõisi irnuma,
lehmä nõisi müükkimä,
lammaz nõisi mäkkimä.
Kana juttõõb näile: „Elka itkõga!
Miä teen veel tõizõ tširjava muna:
sinissä ja rohoissa, kõltaissa ja kaunissa.”
Ukoll ja akall tuli üvä meeli,
saavva nämä tširjava muna.

A tarka tyúk

Élt egy anyóka és egy apóka.
Volt nekik egy tarka tyúkjuk.
Aranyszínű tojást tojt.
Jött egy hosszúfarkú egér,
földre lökte a tojást.
Apóka és anyóka elkezdett sírni.
A kenyérsütő lapát nyekeregni,
a kiskocsi zakatolni,
a ló elkezdett nyeríteni,
a tehén elkezdett bőgni,
a bárány elkezdett bégetni.
A tyúk azt mondta nekik: „Ne sírjatok!
Tojok még másik sokszínű tojást:
kéket és zöldet, sárgát és pirosat.”
Apókának és anyókának jó kedve lett,
sokszínű tojást kapnak.

Ukko ja repo

Õlti ukko ja akka.
Meni ukko mere ääree kala püütämä.
Kalaa õli paľľo.
Pani tämä sene koorma pääle, ja issuuz.
Ajab kotoo. Vaatab: repo ležib tee pääl.
Tämä sõizatti opõzõ, laskõuz koorma päält.
Võtti revo ännäss tšiinni,
viskaz koorma pääle.
Repo kaugaa eb ležinnüd,
alkõ viskua kalaa,
viskõ kõikõ, ja üppizin alaa.
Tuõb ukko kotoo, ja juttõõb akalõ:
„Miä sain sinua vart üvä kagluhsõ.”
Meeb akka õvvõlõ, ukko meeb takana.
Akka vaatab ja juttõõb:
„No, näütä millõ, kuz on kagluz?”

Az apóka és a róka

Volt egy apóka és egy anyóka.
Apóka elment a tengerhez halat fogni.
Sok volt a hal.
Rakott fel a szekérre, és felült.
Hajt hazafelé. Nézi: egy róka hever az úton.
Megállította a lovat, és leszállt a kocsiról.
Fogta a rókát a farkánál fogva,
feldobta a szekérre.
A róka nem sokáig feküdt,
kezdte a halat ledobni,
mind ledobta, és leugrott.
Hazaér apóka, és mondja anyókának:
„Szereztem neked egy jó gallért.”
Megy kifelé anyóka, apóka megy utána.
Nézi anyóka, és azt mondja:
„No, mutasd nekem, hol a gallér?”

Kahs dovariššaa

Kahs dovariššaa puuttuzivad parvõõ.
Ühs tõizõlt tšüzüb:
„Siä saad nii paľľo rahhaa,
kuhõõ siä kõik paad?”
Dovarišša juttõõb:
„On mill kuhõõ rahhaa panna.
Ühee õzaa miä võlkoja mahzan.
Tõizõõ õzaa vettee viskaan.
Kõlmattõmaa õzaa võlgassi annan.”
A dovarišša juttõõb:
„Missi siä õõd nii vohma?
Parõp kopittaa raha!”
A siz se juttõõb vassaa:
„Miä võlkaa mahzan – 
taattaa ja maamaa süütän.
Tüttöjä süütän – vettee viskaan.
Näväd kazvavad ja mennää mehelee.
Miä mittää näissä en saa.
Võlgassi annan – poikii süütän.
Vanõpaa poolõõ näväd
minnua nõissaa süüttämää.

Két jóbarát

Két jóbarát találkozott útközben.
Kérdi az egyik a másiktól:
„Te oly sok pénzt kapsz kézhez,
mire költöd mind?”
A barátja azt mondta:
„Van hova költenem a pénzt.
Egyik részével a tartozásomat fizetem meg.
Másik részét a vízbe dobom.
A harmadik részt kölcsönbe adom.”
Az előző így szólt:
„Miért vagy ilyen ostoba?
Jobb a pénzt gyűjteni!”
Akkor ő azt válaszolta:
„Megfizetem a tartozást: 
apámat és anyámat etetem.
A lányaimnak adok enni: a vízbe dobálok.
Felnőnek és férjhez mennek.
Tőlük nem kapok semmit.
Kölcsönadok: a fiaimat táplálom.
Öregségemre ők fognak
engem etetni.

Sapožnikkõ ja kunikõz

Eli riikiz kunikõz.
Ja litši kunika kottoa eli sapožnikkõ.
Tetši tüüte ja lauli.
Kunikõz oomnikossõ varra nõizõb ülez, kuuntõõb,
sapožnikkõ laulob, ja tämä naizõl pajatõb:
„Mikä kas on ihmeellin inemin! Ain laulob.
Izze on köühe, tüüte teeb üüd i päived.
Ja entä veel laulõtõb!”
Ühs oomnikko kunikõz nõizõb ülez.
Sapožnikkõ ain laulob.
Siz tämä kutsub õmma tüüläisse
ja annab tälle terve koti rahha.
Ja juttõb tüüläizele:
„Vee kase raha sapožnikkõl
i juttõ tälle:
Naa kaned rahad võta enele,
ja elä ennä laulo, eläko tee tüüte,
ja vee kase märänüd koto
kaugõpõlõ minu dvortsõssõ.”
Sapožnikkõ rahad võtti, kõrjaz.
Tuli üü.
Sapožnikka eb nukuta. Rahha on paľľo.
Paikassõ paikka rahoja kõrjab.
Ain peltšäb:
„Rahad vargõsõta ja minu tapõta.”
Ja oomnikon nõis ülez. Pani koti rahaka
ja vei kunikal takaz.
Juttõb kunikal:
„Õõ nii üvä, võta rahad poiz,
ato sinu rahad millõ eväd anna pokkoita, enku miä saa magatõ.”
Kunikõz rahad võtti poiz.
Sapožnikkõ jäi elämä, tüüte tetšemä,
ja ette lauloma.
I tänävä laulob.

A csizmadia és a király

Élt egy országban egy király.
A király háza mellett élt egy csizmadia.
Végezte a munkáját és énekelt.
A király reggel korán felkel,
hallja, hogy énekel a csizmadia,
s azt mondja a feleségének:
„Micsoda egy fura ember! Mindig énekel.
Jómaga szegény, éjjel-nappal teszi a dolgát.
És hozzá még énekel!”
Egy reggel a király felkelt.
A csizmadia egyre csak énekelt.
Ekkor a király hívta a kancellárt,
és egy egész zsák pénzt adott neki.
És azt mondta az emberének:
„Vidd a pénzt a csizmadiának,
és mondd meg neki:
Vedd magadnak ezt a pénzt,
többé ne énekelj, és ne dolgozz,
és vidd a hitvány otthonodat
távol az én palotámtól!”
A csizmadia vette a pénzt, s eldugta.
Jött az éj.
A csizmadia nem alhat. Rengeteg a pénz.
Egyik helyről a másikra dugdossa.
Egyre aggódik:
„A pénzt ellopják, s engem leütnek.”
Reggel felkelt, hátára vette a pénzes zsákot,
és visszavitte a királynak.
Azt mondta neki:
„Légy oly jó, vedd vissza a pénzt,
mert a pénzed nem hagy nekem nyugtot, sehogy sem tudok aludni.”
A király visszavette a pénzt.
A csizmadia élt tovább, dolgozott
és énekelt.
Ma is énekel.

 

Kuusi ja aapa

Mettsäz kazvi kahs puutõ –
iloza kuusi i aapõ.
Kuusi juttõb aavõllõ:
„Siä duumad, što siä iloza.
Miä toožõ en õõ ilka.
Suvõd i talvõd ain ühtälaajin õõn.”
Aapõ juttõb:
 „Miä hot õõn iloza suvõll.
Minu lehod õlla ilozad, õpõizõd.”
„Toob sütšüzü,
kõik lehod lähetä silt vällä” –
tälle juttõb kuusi.
A Jumal kuuli, kui nämä rijjõlla.
Jumal juttõb:
„Miä nüd teen nii.
Kuuzõllõ jätän õmad lehod pisselikod.
A aavõllõ annan rohoizõd lehod.
Siz eväd nõizõ riitõõma.
Aava lehod nõissa värizemä,
leeb tuultõ i eb lee tuultõ.
Ain nõissa liglittemä.
Nüt nämä eläväd yvii.”
Jumal lehod vajõlti.
Anti tõizõd lehod.

A fenyő és a nyárfa

Az erdőn két fa nőtt:
egy szép fenyő és egy nyárfa.
A fenyő így szólt a nyárfához:
„Azt hiszed, hogy szép vagy.
Én sem vagyok csúf.
Télen és nyáron mindig egyforma.”
Azt mondja a nyárfa:
„Én viszont szép vagyok nyáron.
Szépek a leveleim, ezüstösek.”
„Megjön az ősz,
és az összes leveled lehull” – 
mondja neki a fenyő.
Isten pedig hallja, hogyan cívódnak.
Így szól az Isten:
„Most hát a következőt teszem.
A fenyő leveleit hegyesre növesztem.
A nyárfának meg zöld leveleket adok.
Akkor nem fognak cívódni.
A nyárfa levelei rezegni fognak,
akár fúj a szél, akár nem fúj.
Mindig rezegni fognak.
Ettől kezdve majd jóban lesznek.”
Isten átváltoztatta a leveleket.
Új leveleket adott.

Lintuje ja zvierije sõta

Vanaa aikaa linnud ja zvierid
eletti eestää üvii. Sovitti.
No tuli zvieriile pähee paha mõtõ,
etti nämä ajõttaiz lintuit dai maass väľľää.
Vot nämä i nõisti riitõõma
ja sõitõõma, tehti sõa.
No suurõd linnud ned zvierid võitetti.
A nahka-iiri õli aivoo kavala,
kahtõõ poolõõ tahtõ üvänä õlla.
Kunni zvierid võitetti lintuit,
tämä õli zvierije poolõz,
a ku nõisti linnud võittama,
siiz tämä lentii lintuje poolõõ.
Linnud õlla suuttuuttu,
ja tämä väľľää ajannud.
Ja paraika nahka-iiri võib
toľko perää päivüülaskua lennellä,
kõõz kuu paisab.
A päiväll eb või lennellä.
On tšeelettü linnud lüvvä;
a tämä irmuab neit.
Ku päivüd issuub, siiz lenteeb.
A ku lahzõd tätä nähä, siiz rääguta:
„Nahka-iiri – üükakku,
petoz-iiri – plätakakku.”

A madarak és az állatok háborúja

Hajdan a madarak és az állatok
még jól éltek együtt.
De az állatoknak az a rossz ötlete támadt,
hogy kiűzik a madarakat a földön is túlra.
És íme elkezdtek veszekedni
és harcolni, háborút vívni.
De a nagy madarak legyőzték az állatokat.
A denevér viszont nagyon ravasz volt,
mindkét irányba jó akart lenni.
Ha az állatok győztek a madarak fölött,
az állatok oldalán volt,
ha pedig a madarak kezdtek győzni,
akkor a madarak oldalára repült.
A madarak megharagudtak,
és elzavarták őt.
És attól kezdve a denevér
csak naplemente után repülhet,
amikor a hold világít.
Nappal pedig nem repülhet.
Megtiltották, hogy a madarakra támadjon;
ő pedig fél tőlük.
Mikor a nap lenyugszik, akkor repül.
Ha a gyerekek meglátják, azt kiáltják:
„Bőregér – éji kuvik,
denevér – gyáva kuvik.”

Kõik on minu

Ühs meez tahtõ paľľo maat saavva.
Tälle jutõlti:
„Kui paľľo võid joоhsa päivässi?”
„Päivüü nõizuss laskuussa” – vassaz tämä.
Ja tämä joоhsi, päivää ain joоhsi.
No vot päivüt jo laskõuz.
Lankõz maalõ se meez,
ja veel tšäe venutti:
„Ja kase veel on minu!”
Kõik õntši.

Mind az enyém

Egy ember sok földet akart kapni.
Azt mondták neki:
„Mennyit tudsz egy nap alatt végigfutni?”
„Napkeltétől napnyugtáig” – válaszolta ő.
És futott, méghozzá egy napig futott.
A nap pedig íme már lement.
Az ember a földre esett,
és még kinyújtotta a kezét:
„Ez is még enyém!”
Mind megfogta.