A vótok jelene

A 20. század végén az UNESCO fokozottan veszélyeztetett nyelvekről készült vörös könyve a vótot a kihalás szélére került nyelvként kategorizálta a beszélőinek egészen alacsony száma és a nyelvhasználati terület minimálisra zsugorodása miatt, valamint azért is, mert gyakorlatilag megszűnt a nyelv közoktatás keretében való továbbadása a gyermekek számára.
Ugyanakkor Putyin rendelete, amely Oroszország őshonos nyelveit sorolja fel, a közel másfélszáz nyelv között említi a vótot is. A 2010-es oroszországi népszámlálás során 164 fő vallotta magát vót identitásúnak. Ennél azonban a beszélők tényleges száma jóval kevesebb (talán tucatnyi), mivel az is vótnak vallhatta magát, aki a nyelvet nem beszéli.
Jelenleg Északnyugat-Oroszországnak az Észtországgal határos részén, a Szentpétervár székhelyű és a nevében a központi város kommunista elnevezését máig őrző Leningrádi terület Kingiszeppi járásában részint diaszpórában élnek.
A napjainkig vótnak tekintett szűkebb kistáj a Finn-öbölnek a Luga folyó torkolati partja mentén a Kuralszki-félsziget és a Szojkinszki félsziget között húzódik. A Luutsa vagy Luuditsa nevű település (oroszul Luzsici) lakosai között akad még magát több vótnak valló, illetve köztük részben az anyanyelvét is kissé értő vagy beszélő. Itt van kialakulóban a vótok kulturális és nyelvi centruma, valamint helytörténeti múzeuma. Falujuknak tekintik a vótok Liivtšülä (oroszul Peszki), Rajo (oroszul Mezsnyiki) és Jõgõperä (oroszul Krakolje) községeket is (ezen az utóbbin már az izsór kisebbséggel megosztozva).