Előszó

A közelmúltban korlátozott példányszámban belső használatra nyomtatásban is kiadott Bevezetés az izsor nyelv ismereteibe című munkámnak a tekintélyes szakemberek részéről is érkező elismerése arra ösztönzött, hogy az izsor nyelvet megelőzően már vizsgált balti finn nyelvek közül most a vót nyelv ismereteinek is szánjak egy vázlatos, de kiadásra alkalmas összefoglaló munkát. Szerényebb lett ez, mint izsor nyelvi elődje, mert a vótot napjainkban anyanyelvként beszélők száma még az izsorokénál is jóval kisebb, és a forrásmű is tömörebb, annak szótármelléklete pedig rövidebb. A munka szemlélete és szerkezete többé-kevésbé az izsor kötet mintáját követi.
Ez a kötet is magyar tisztelgés egy olyan távoli kis nyelvi rokon nép előtt, amelyhez tartozónak már csak alig néhány tucatnyian vallják magukat, s ők is csak kisebb részükben beszélik az őseik anyanyelvét, és ezek a beszélők is már javarészt agg korúak. A hivatalos minősítése szerint nyelvük a kihalás küszöbére érkezett, de reménykedésre ad okot, hogy gyarapodó számban akad a leszármazottak között, aki nemzetiségi becsületből legalább az alapismeretek szintjén „visszatanulja” a hajdaniak által beszélt szavakat, legfontosabb nyelvi fordulatokat.
A vót nyelvvel és néppel a magyarországi finnugor nyelvészeti kutatások a lehetőségekhez mérten is eléggé mostohán bántak és bánnak. Összefügghet ez a kis balti finnek iránti eleve csökkent érdeklődéssel, illetve a vótok nyelvét véglegesen kihaltnak tekintő nézettel is. Az észt forrásokból és a magyar kutatásokból származó fontosabb anyagok már félszáz évesek vagy még régebbiek.
A vót szakértelmem erősen töredékes, a kis balti finn népek iránti érdeklődésem kedvtelésből fakad, így e kötet is „amatőr” szorgoskodás eredménye. Alapjául az izsor nyelvkönyvet is író Vitalij Csernyavszkij párhuzamosan megjelent vót nyelvkönyve szolgált, amely a vót szóbeliség még éppen tettenérhető állapotát rögzíti, és mint ilyen egyedülálló. A fő problémát számomra a forrásmű szókincsének nagy hézagai és olykori túlzásai jelentették. A használt forrásban sok ritka kifejezés fordul elő, ugyanakkor alapvető jelentéseket hordozó szavak nagyon nagy számban hiányoznak belőle. A forrás nyelvtani részét szintén nem jellemzi a teljesség. A balti finn leíró nyelvtan több esetben a magyar nyelvészeti gyakorlattól eltérő fogalmakat, megoldásokat is szép számban alkalmaz. Ezeket csak részben vettem át, sokszor a magyar nyelvtani gondolkodáshoz igazodtam, sőt olykor nem riadtam vissza a saját egyéni eljárástól sem.
A szótári részt rövid nyelvtani összefoglalás előzi meg. Munkám nem épül anyanyelvi közegben szerzett tapasztalatokra, és még csak csekély célnyelvi tudás sem támasztja alá. Olyan friss hazai nyelvészeti anyag pedig, amelynek a segítségével nőhetett volna a feldolgozás minősége, gyakorlatilag nincs.
A nyelvtani összefoglalást követő rész néhány apróbb vót nyelvű szövegmintát ad. A kis gyűjtemény szövegei részint szintén az eredendő forrást jelentő kötetből, részint megbízhatónak tűnő közleményekből és kiadványokból származnak. Az egyéb forrásokból való szövegek ide szerkesztését zömében veszélyesnek találtam, mert nem állt módomban a megfelelő nyelvváltozatot felismerni. A szövegek magyarításában mérlegelnem kellett, hogy 1. a nyelv iránt érdeklődők számára a viszonylag legpontosabb megfelelőt adjam vissza; 2. ugyanakkor az eredeti túlzott szóismétléseivel, időegyeztetési felületességeivel a magyar fordítás élvezhetőségét se rontsam; 3. verses szöveg esetében a magyar szöveg is versszerű legyen; 4. a vót falusi népi élet ismereteit feltételező kifejezések, szövegrészek külön néprajzi magyarázatra ne szoruljanak.
Ebben a kezdetleges formájában is legyen ez a kis kötet őszinte tisztelgés a vót nyelv előtt! S legyen mindenképpen a magyarországi hivatásos finnugor nyelvészetet – netán annak a hazai felsőfokú képzésben éppen most felnövekvő új nemzedékét – sarkalló kísérlet, amelynek nyomán egy bőven javított és főleg kiegészített változatot egyszer majd biztonsággal hasznosíthassanak a vót nyelv iránt érdeklődők!
A kis nyelvekkel – főleg a kihalás szélére sodródottakkal – való foglalkozás sokakból vált ki értetlenkedést. Ugyanakkor ha ritka növények vagy állatok – megállapítva azoknak tekintélyes eszmei értékét is – fokozott jogszabályi védelemben részesülnek, azt szinte minden ember természetesnek és illőnek találja. Ezzel ellentétben, ha kis népek kiveszőfélben lévő nyelveinek hasonló védelmet követel az érte aggódó ember, azt nagyon sokan csak fölösleges idő- és erőpazarlásnak tartják, hiszen éppen saját nyelvük kárára is fontosabbnak tartanak sokszor egy-egy világnyelvet, legfőképpen az angolt. A nyelvvédelmet – főleg a kis és veszélyeztetett nyelvek védelmét – fölöslegesnek tartók megfeledkeznek arról, hogy a nyelvi (és ezáltal kulturális) sokféleség általánosságban gazdagítja az emberi gondolkodást. A nyelvvédelmet – főleg a kis és veszélyeztetett nyelvek védelmét – fölöslegesnek tartók megfeledkeznek arról, hogy a nyelvi (és ezáltal kulturális) sokféleség az egyes nyelvek eltérő szemléletmódjai és megoldásai miatt általánosságban gazdagítja az emberi gondolkodást.
Számomra Babits Mihály szellemisége a mérvadó: „Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék venni vagy meggyengíteni!”(Részlet az Örökkék ég a felhők mögött című írásból)
A nyelvek tisztelete anyai örökségem, ő négy (német, angol, francia, spanyol) nyelven is fordított. A nyelvtani rendszerek logikája iránti érdeklődés apai indíttatás volt. Budapesten a piaristáknál érettségiztem. Ott Kincs Lajos és Magyar István atyák gyarapították és gazdagították bennem minőséggé a hazulról hozottakat. Magyar nyelv és irodalom–népművelés szakos diplomát az ELTE Bölcsészettudományi Karán szereztem. Itt párhuzamosan tanulmányokat folytattam az akkor újként induló afrikanisztika szakon is. Ugyanitt nyertem el a bölcsészdoktori fokozatot (művelődés-szociológiai témával). Már a 21. századba ért át a nemzetközi kapcsolatok szak elvégzése a győri közgazdasági-jogi karon. 2011 novemberétől nyugdíjas vagyok.
Mindig is érdekeltek az idegen nyelvek, utóbb azok közül is a kicsik és a különlegesek. Gyermekkoromtól a családban kaptam a németet, nyolc éven át kötelezően az iskolai oroszt. Latinból érettségiztem, tanulgattam rövid ideig franciául és olaszul is. Angol szöveget szótárral olvasok. Az afrikanisztika szakon a szuahélivel ismerkedtem. A magyar szakon szükségszerűen a finnel. Édesanyám fordítóirodai lett származású kolléganője vezetett be a lett nyelvbe. Utóbbi jóvoltából – a vepsze–lett szótár internetes felfedezésekor – jutottam el a vepszéhez. Ez az ezredforduló táján történt. Egy évtizeden át kutatgattam utána. Majd továbblépve egyre nőtt az érdeklődésem a kis balti finn nyelvek iránt. Isten óvjon attól, hogy nyelvésznek és hozzáértőnek képzeljem magamat! Derűs amatőr vagyok. A jelen kötet számos kérdésében maguk a szakemberek sem jutottak még egységes álláspontra, én viszont a legtöbbször a magam ízlése szerint köteleződtem el az egyik vagy a másik felfogás mellett.
Természetesen minden tiszteletem a magyarországi finnugristáké, egyetemi, illetve tudományos intézeti műhelyeiké, valamint társaságként kifejtett tevékenységüké. Közülük számomra a legelgondolkodtatóbb Pusztay János munkássága. Ez így igaz akkor is, ha sok vonatkozásban sok támadás is érte őt a  konzervatívabb társak részéről. A nyelvrokonság és a különféle nyelvi kölcsönhatások összefüggéseiből levont következtetéseit mérvadónak tartom.
E helyütt külön is köszönetemet fejezem ki Maticsák Sándornak  aki több észrevétellel, tanáccsal segített abban, hogy ez a kötet eredeti változatához képest jóval kevesebb tévedéssel és hibával láthat napvilágot, és otthonosabban megtalálhatja a helyét a finnugrisztikai szakirodalomban.
A vizsgált nyelv irodalmi nyelvének kialakítására való törekvés egészen újkeletű, már a mostani évezredbe is átnyúló szándék. Ennek megfelelően a vót nyelv esetében zajlik egy olyan típusú nyelvújítás, amelynek sok eredménye még kétséges és bizonytalan sorsú. Az itt tükröződő nyelvi állapotok még az elenyésző lélekszámú anyanyelvi közösség körében sem általánosak. A nyelv valóságos életszerű napi használata szinte már nem is jellemző, inkább csak egy sajátos nyelvi reneszánsz figyelhető meg, a népcsoportból származó értelmiségiek kísérleteznek az újraélesztéssel, illetve lelkes fiatalok fogtak a „visszatanulásba”. Vitatható a helyesírási stabilitás is. Az egyes hangokat jelölő betűrendszer (pl. c/ts, c/č/tš) használata sem mindig egységes. A zavart okozhatja az is, hogy a finnországi, az észtországi és a saját belső elképzelések olykor eltérnek egymástól. A standardizálódás felé mutat viszont, hogy a vót identitás harcosai egyre szélesebb nyilvánossághoz juthatnak a világhálón, ahol egyre kiterjedtebb dokumentáció gyűlhet így össze.